IN LIFE: UNVEIL ['On Track' or not? Am i 'B'eing 'ME'?] - Chapter One I.N POV

 "It's too late to regret it now
The sky is still blue, but why is everything blurry?"

-Figyelsz te rám? - zökkentett ki fantázia világomból a rangidős.
-Mi-mi? Persze.. - vágtam rá nem túl hihetően, mire beszélgetőpartnerem megrázta fejét. Egy ideje már a gondolataimba feledkezve ültem vele szemben, időnként egy-egy mondatfoszlányt beengedve zsongó elmémbe, halvány zaj formájában. Tudtam jól, hogy rá kellene összpontosítanom, de valahogy jelen pillanatban nagyon nehéz volt. Hogy miért? Magam sem tudom. Egyszerűen csak olyan hirtelen történetek az események mióta múlthéten, megkaptuk ezt az új projekt feladatot, hogy még azóta is a feldolgozási fázisnál járok. Hogy milyen feladatról van szó? Nyugalom szerintem hamarosan erre magatoktól is rá fogtok jönni.

-Azt mondtam, hogy ha lehet holnapig próbáld megjegyezni az első öt jelenet szövegét, mivel minél hamarabb el kell kezdenünk az első fázist, hogy időben elkészülhessünk. Van összesen két hetünk megcsinálni az egész kisfilmet utómunkával és mindennel együtt. - figyelmeztetett Chan.

-Mond csak, miért is én lettem kiválasztva, mint második férfi főszereplő? - értetlenkedtem. Már a szavazás alkalmával is igyekeztem tiltakozni a beérkező szavazatok ellen, de valamiért a többiek mégis annyira hajthatatlanok voltak ezzel kapcsolatban. Mi az oka annak, hogy ellenérzéseim vannak? Először is nem éppen vagyok az a típus, aki egy ilyen romantikus történetbe beleillene, sem kinézetileg, sem személyiségügyileg. Másodszor kifejezetten irritál, hogy még úgy is hogy eszem ágában sem állt jelentkezni, a többieknek így is sikerült belerángatnia és elintézni, hogy a kamera mesésebb végén tündökölhessek. Harmadszor pedig, és ez elég lényeges pont, van egy nálam sokkalta megfelelőbb személy ezen karakter megszemélyesítésére. Hogy ki is ő? Hamarosan ezt is megtudjátok.

-Hogy miért? Ennek több oka is van, de a magam részéről, annyit tudok mondani, hogy én a kinézeted miatt szavaztalak meg. Szerintem te igazán jó választás vagy erre a szerepre. Fiatal vagy, aranyos és emellett, vagy ennek ellenére kifejezetten jó vagy abban hogy érzéstelen arckifejezéssel elkönyveld az előtted álló helyzetet. Persze bárki megpróbálhatja eljátszani, de a te nézésed más. Sokkalta hihetőbb. Te vagy a kedves, de megtört társ, aki belefáradt, hogy semmibe veszik egy lány miatt, de mégsem képes elmenni, csak tűr és támogat. Te vagy aki fenntartja a feszültségfaktort a két szerelmes közt. A te játékod igazán fontos abból a szempontból, hogy jó legyen ez a dráma. - magyarázta.

-De Hyung, tudod hogy a csapatban vannak nálam sokkal sztárságra termedtebb tagok is. Plusz szerintem van egy másik tökéletes jelölt is, aki beillik a második férfi főszereplőnek. Khm Seungmin Khm. - károgtam tovább.

-Hogy van képed?! - csípte meg fülem a hátam mögül támadó kutya, ki akkor érkezett és ült le mellénk.

-Ugyan már. Te is tudod, hogy igazam van. Hiszen a kutya az ember legjobb barátja. Az ember életének második legfontosabb szereplője, saját maga után. - nyújtottam ki nyelvem.

-Vigyázz a szádra. Látszik, hogy nem volt még kutyád. Mindenki tudja hogy a kutya az első, a minden, aztán jöhet az ember. - okított.

-Hyunjinnie! - intett oda a legidősebb az éppen felénk közeledőnek.

-Mi a helyzet? Kicsit sok időbe telt, de azt hiszem mindent megszereztünk ami kelleni fog. Lixel elhoztuk a kamerát és a mikrofont, amit kértél, Han és Binnie Hyung pedig már úton van a lámpákkal és a többivel. - újságolta.

-Csodás. Nekünk sikerült tisztáznunk a forgatóköny részleteit és kiosztottuk a szövegkönyveket. Akkor én most megyek és beüzemelem ezeket - mutatott a technikai eszközök felé - és megnézem megfelelően működnek e. Szóljatok ha a többiek meghozták a lámpákat. - mondta Bangchan.

Mint az e szóváltásból egyértelművé válhatott a mi kis projektmunkánkban már mindenki serényen megkezdte az előkészületeket az akcióhoz. No persze jómagamat és a színész társaimat kivéve, akik csak egy félórája jutottunk a Seungmin által írt szöveghez. De hogy kinek mi is volt a pontos feladata és kik e projektmunka tagjai? Lássuk csak.. Hyunjin, a baráti társaságunk hercege kezelte a kamerát és az ő feladata volt a filmes utómunka is. Jisung, a mi saját hangos házimókusunk volt a fény felelős, míg Changbin, a cukiskodó erőember pedig a díszlet és jelmezfelelős volt, azonban mivel ebben a szerepben nem volt túl sok dolga, tekintve hogy a drámánk helyszíne és jelmezeinek nagy része adott volt, így a tétlenség elkerülése érdekében igyekezett mindenhol segíteni, ahol csak szükség volt rá, így amolyan mindenesként funkcionált. Mint ahogyan az előbb említettem az irodalmi scenario-t, a mi jó Seungmin barátunk alkotta meg, Felix, a boldogsággyáros dolgozott a forgatókönyvön és egyben ő volt a rendező is, a csapatunk legidősebbje Chan pedig a hangmester. Hozzáteszem, hogy bár Lix volt hivatalosan a projekt feje pozícióját tekintve, de a munka erőlehaladását Bangchan irányította, mint ahogy az már megszokott volt a kis társaságunk számára, mivel kétségtelen hogy közülünk ő a legrátermettebb a vezetői posztra. Habár rangidőssége már eleve megkövetelt tőle egy felelősségvállalást értünk, mint ahogy azt a tanárok is egy-néhányszor hangoztatták. Ugyanis bármit tettünk az mindenképp rajta csattant leginkább. Többek közt ez is ösztönzött minket arra, hogy megpróbáljunk a helyes viselkedés útján maradni, míg azt megköveteli a helyzet, mivel nem akartunk bajt okozni a mondjuk úgy vezetőnknek azok után hogy mennyit tett és tesz értünk folyamatosan. Visszatérve a témához, hát így nézett ki a mi kis projektünk munkaleosztása. Vagyis, nem teljesen... Oh és hogy milyen projektről is van szó? Bocsi, ezt el is felejtettem elétek tárni. Összességében a lényeg, hogy én és a kis baráti csapatom egy művészeti akadémia diákjai vagyunk. Természetesen nem legtöbbünk más-más szakra jár, de vannak közös óráink, ahol olykor becsúszik egy-egy csoportos projekt, amit személy szerint én kifejezetten szeretek, hiszen nincs is annál jobb feladat, ahol a barátaimmal tölthetem az időmet, habár sajnos a jelenlegi eset egy kicsit más volt.

-Akkor mindennel készen vagyunk mára, nem igaz? - kérdezett rá Hyunjin a maga részére, mire a körünkben maradt jómadár rámpillantott. 

-Igazából lenne még itt valami. Ez a bébi, még mindig a szerepe miatt nyavajog. Kérlek oszd meg vele miért is esett rá a választásod. Én pedig ha megbocsájtotok, most megyek folytatni a munkámat. - csalt lépre a kutyafiú, majd hagyott a pácban. 

-Mesélj baby bread! Mi a probléma a szereppel? - érdeklődött az idősebb. Hogy őszinte legyek sosem értettem miért is nevez így, de nem mondom, hogy nem örültem neki, amikor előállt csak nekem valami különlegessel. Mégha a fiatalságomra utal is vele. Habár néha talán kicsit zavar, hogy csak egy gyereket lát bennem, de máskor viszont egészen jól esik.

-Nem érzem azt, hogy ez a szerep nekem való lenne. Én eleve nem is akartam jelentkezni semmiféle szerepre ebben a drámában. Nem értem miért hoztad fel a nevem és miért ragaszkodtál hozzá ilyen hevesen. - magyaráztam. -Főleg úgy hogy mindketten tudjuk, hogy ez a szerep a tied kellett volna hogy legyen. - tettem hozzá.

-Nem értünk egyet. Egy részről, tudod nagyon jól, hogy én művész vagyok, nem pedig szereplő. A háttér munka nekem teljes mértékben megfelel. Ráadásul az én kinézetem, nem igazán illett a másodszereplő karakteréhez, így ha jelentkeztem is volna, maximum is csak Minho riválisává lettem volna, ami abszolúte nem volt célom. LeeKnow nagyon szerette volna ezt a szerepet és meg is érdemelte. Más részről viszont, Innie.. - tette vállamra kezét - lehet hogy most még nem látod, vagy érzed, de hidd el nekem, hogy óriási potenciál van benned. Én tényleg úgy gondolom, hogy ez a szerep tökéletesen illik hozzád és reménykedem benne, hogy ha ezzel sikert érsz el, akkor végre megjön egy kicsit jobban az önbizalmad. - sugárzott őszinteség szemeiből. Nem fogok hazudni, bár nem értek egyet azzal amit mondott, de a szavai meghatottak, így ezek után elhatároztam, hogy bár nem volt terveim közt ez a szereplés, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a legjobb végeredményt kaphassuk. Legyen igaza. Sóhajtottam egyet, majd felszólaltam.

-Rendben. Csak mert meghatottál, megígérem, hogy igyekezni fogok és nem elégedetlenkedek többet ezzel kapcsolatban. - adtam be derekam, mire elmosolyodott.

Oh, igen, szóval Leeknow, vagyis Lee Minho, a csapatunk hiányzó láncszeme és egyben a projektfilmünk főszereplője. Ő és Hyunjin a csapatunk legelső kapcsolati hálója, habár barátok sosem voltak, vagyis egészen addig nem, míg nem jött Chan, de ezt a történetet inkább majd máskor. Elég róluk annyit tudni, hogy ők az egyetlenek közülünk, akik gyerekkoruk óta ismerték egymást, mivel szomszédok voltak. Igaz, az, hogy látásból derengett nekik egymás személye, nem jelentette, hogy tudtak bármit is a másikról, azonban ez idővel elég sokat változott. A kiskoruk óta köztük húzódó macska-egér játék változatlan maradt ugyan, de mérföldekkel közelebb kerültek egymáshoz mióta csapatunk összeállt. Míg Hyunjin inkább a képzőművészet után érdeklődött, addig Minhot a színpad, vagy éppen színház világa vonzotta, így nem is csoda, hogy hercegünk végül a háttérbe húzódás mellett döntött a tökéletes festményként ismert barátunk javára. Azonban valami még mindig nem állt össze, nem igaz? Hiszen itt vagyok én, a csapat legfiatalabb tagja, mint másod férfi főszereplő, és LeeKnow, mint a film sztárja, azonban hiányzik a szerelmespár másik fele. Nos, igen, az egyetlen tag, aki nem tartozott a bandánkhoz, Jieun, Kim Jieun. Ő volt az új lány, aki egy hónapja iratkozott be a sulinkba és került velünk egy osztályba. A tanárunk kifejezetten ragaszkodott a fiú-lány felállású romantikus film témához, így tekintve, hogy a mi kis bagázsunk nem rendelkezett női féllel, az oktató hozánk jelölte ki őt. Mit kell róla tudni? Szép és okos, azonban kicsit sem volt annyira jelentőségteljes számunkra a jelenléte, vagy legalábbis az elején ezt hittem. 

A forgatás napjai lassan és fárasztóan teltek. Ez volt az első szereplésem, és őszintén mondom, nem hittem hogy ennyire fárasztó lesz, de igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni a karakteremtől és a többiek reakcióiból úgy tűnt ez sikerült is, ami azért elég jól esett. Ami viszont meglepett az, nem is a színészkedéshez kapcsolódó érzéseim változása, hanem színésztársaim kapcsolata. Sosem hittem volna, hogy egyszer szemügyre vehetem Minho barátnőjét, azonban nagyon is úgy tűnt, hogy a két főszereplő között valami alakulóban van. Az elején ennek még örültem is, de csak az elején. Hogy miért? Mivel minél inkább előre haladtunk az időben, annál világosabbá vált a szemem előtt, hogy van egy valaki, akinek a szíve éppen darabokra hullik őket elnézve. Egy ideig csak csendben támogattam és jelentem meg oldalán, amikor szüksége volt rám, de végül nem bírtam tovább és rákérdeztem. 

-Hyung, beszélhetnénk? - hívtam félre az egyik forgatási szünetben.

-Persze, csak egy perc, míg SD kártyát cserélek a gépben. - jártak villámgyorsan kezei, majd felém emelte tekintetét. Megkértem, hogy kísérjen ki a focipálya lelátójára, mivel úgy láttam a legjobbnak, ha ezt egy olyan helyen tárgyaljuk meg, ahol kevesebb esély van arra, hogy valaki ránknyit és fültanúja lesz a beszélgetésünknek. Miért? Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy szerelmi ügyekről, jobb négyszemközt diskurálni. Miután helyet foglaltunk az iskola udvarán belekezdtem mondanivalómba.

-Hyung, mégis miért nem küzdöttél a darab főszerepéért? - kérdeztem rá. -Őszintén. - tettem hozzá, mire ő csak kérdőn rámpillantott.

-Hiszen már mondtam. - emlékeztetett. -Nem az én világom, ráadásul a szerep már foglalt volt Minho által. - felelte.

-Küzdhettél volna. Tudod, hogy lett volna esély rá hogy a tiéd legyen. - folytattam.

-Innie.. Nem értem, most miért pörögtél rá erre ennyire? - értetlenkedett.

-Kérlek.. A napnál is világosabb, hogy kedveled Jieun-t, vagy nem így van? - vágtam a közepébe, mire elhallgatott és egy pillanatig a földet nézte.

-Ennyire egyértelmű? - kérdezett vissza, mire bólintottam.

-Még annál is jobban. És azt is tudom, hogy rosszul esik neked, hogy ilyen közel állnak Leeknow-al. - hoztam fel. -Akkor mégis miért? - tájékozódtam most én, mire felsóhajtott.

-Figyelj.. Tény, igen, tudom, hogy lett volna esélyem megkapni a szerepet, de bármennyire is zavar, az, hogy Minho közeledik a lányhoz, akit kedvelek, akkor is a barátom. Tudom milyen sokat jelent neki ez az esély, hogy mennyire szerette volna. Nem lehetek vele őnző és vehetem el a lehetőséget, hogy végre játszhasson. Nem lenne fair. Főleg úgy nem, hogy nekem abszolúte semmi kedvem nincs egy ilyen történetben játszani, csupán azért válalnám be, hogy Jieunel lehessek. - világosított fel. Mi tagadás az indokolása kifejezetten jogos. Mindig is egy igazán törődő és kedves srác volt, úgy tűnik ez azóta sem változott meg. Ettől függetlenül ugyan olyan rossz végignézni ezt a drámát, ami a szemeim előtt történik. Szavai hallatán csak bólintottam, majd kis hallgatás után ismét felszólaltam.

-Mond, ő tudja? - utaltam mondatommal csapatunk másik tagjára. Válaszul egy bólintást kaptam, mire fel ment bennem a pumpa. Tudja, hogy Hyunjin szereti Jieunt és mégis képes rá így nyomulni? Mi a fasz. Milyen barát az ilyen? Értem én, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni és hasonlók, de még ha mindkettejüknek be is jön a lány, legalább lehetne egy kicsivel kevésbé feltűnő, amikor Hyunjin közelében vannak.. Jobb srácnak ismertem meg Minhot, így ezt most igazán nem tudtam hová tenni. Ez a düh, ami ekkor bennem volt később se tűnt el sajnos. Minél többet láttam a két szerelmes madárkát együtt és szemléltem a herceg összetört arckifejezését, annál inkább bugyogni kezdett bennem valami. Aztán eljött az utolsó nap. A bizonyos csók jelenet, az iskola tetején, naplementekor. Igen, jól hallottátok. Csók jelenet. Persze csak professzionálisan, de hát egy csók azért mégiscsak egy csók. Rengeteget készültünk erre a pillanatra, megvolt a pontos órához időzített időpont, mikor is kell elkezdenünk a felvételt, hogy a lehető legjobb fényviszonyokkal dolgozhassunk a jelenetnek megfelelően. Miközben a többiek a technikai dolgokkal bíbelődtek, a két főszereplő éppen a szerepét próbálta, persze a bizonyos szájrapuszi nélkül, azonban Hyunjin arca már ennyitől is búskomorra változott. Rossz volt ránézni. Fájt a szívem érte. Végül beköszöntött az időpont, amire vártunk. Minden jól ment egészen addig a pillanatig, míg a jelenet közepén, a két színész kezei egymásba nem fonódnak, ugyanis ekkor Hyunjin megelégelte a dolgot és közbelépett, mielőtt az a bizonyos csók elcsattanhatott volna a szereplők között, ezzel pedig tökretette mindenki munkáját, mivel ez volt az egyetlen jelenet, amit naponta csak egyszer lehet felvenni és már így is meg voltunk késve a feladattal. A reakciókra vagytok kíváncsiak, nemigaz? Nos.. Azt hihetnéd, hogy a stáb borult ki a leginkább, ugye? Nem. Sajnos nem. Jieun volt az. A lány egyszerűen nem tudta hova tenni Hyunjin cselekedetét és dühös volt, mert elrontotta a pillanatot, amivel végre befejezhettük volna a forgatási napokat. Ez a szituáció pedig eléggé megviselte a herceget, így hamar le is lépett, én pedig aggódó barát lévén követtem őt. Hogy is mondjam.. egy kicsit kiborult, persze a kicsi itt enyhe kifejezés, tekintve, hogy elég érzékeny lélekről beszélünk. Az iskolai öltözőben sírta el nekem bánatát, mivel tudtuk, hogy ott ilyenkor már nincs senki. Elmondta mennyire kellemetlenül érzi magát a történtek miatt, hogy nem akarta tönkre tenni a munkát, de nem bírta már tovább, hogy tudja, hogy ezek után semmi esély nem lehet rá, hogy Jieun és ő egy pár legyenek, főképpen azok után, hogy tudja, hogy Minhot szereti, amit maga Leeknow árult el neki. Hogy tessék?! Nem elég, hogy tudja, hogy a barátjának tetszik valaki, mégis nyíltan flörtöl vele előtte, de még az orra alá is dörgöli, hogy ő tetszik neki. Ráadásul mindezt úgy, hogy Hyunjin önzetlenül engedte át a bizonyos szerepet - amiben együtt lehetett volna a lánnyal, akit kedvel-, csak azért, mert tudta milyen fontos ez Minho-nak. Hogy itt a fairplay? Ő is tudja milyen érzékeny Hyunjin és mégis így viselkedik vele? Nem is értem. Felhúzott. Úgy éreztem elegem volt. Persze mostanra tudom, hogy egy kicsit túlreagáltam a helyzetet, de akkor.. akkor csak arra tudtam gondolni, hogy beszélni akarok Lee Minhoval és elmondani neki, mekkorát csalódtam benne. Így is tettem. Amint biztos voltam benne, hogy Hyunjin épségben haza fog érni LeeKnow keresésére indultam, akit egyhamar meg is leltem, mégpedig a suliból kifelé tartva.

-Minho! - kiáltottam utána, mire felvont szemöldökkel hátrafordult.

-Hol marad a Hyung? - kérdezte meglepve.

-Hmm.. nem tudom. Talán ott van, ahol a Hyunjin iránti tiszteletedet dobtad. - vágtam hozzá.

-Mégis miről beszélsz? - értetlenkedett.

-Miről? Nem egyértelmű? Arról ami fent történt. Arról ami már több mint két hete tart. - utalgattam.

-Pontosítanál? - kért még információt. Tényleg ennyire értetlen?

-Arról hogy hátbaszúrtad Hyunjint. - böktem ki.

-Mikor is tettem ilyet? -érdeklődött, keresve a válaszokat.

-Ne idegesíts! - háborogtam. -Tudtad, hogy Hyunjin szereti Jieunt, mégis összejöttél vele. Ráadásul mindezt még az orra alá is dörgölted. - világosítottam fel, mintha nem tudhatná magától is.

-Én? - mutatott maga felé kérdőn.

-Te direkt játszod a hülyét, vagy mi bajod van? - lettem egyre idegesebb.

-Hé. Tisztelet az idősebb felé. - okított.

-Tisztelet? És a barátod felé hol maradt, mikor elcsavartad a fejét a lánynak, akit kedvel? - folytattam.

-Na jó, mostmár tényleg.. fogalmam sincs miről beszélsz. - jelentette ki. -Nem csavartam el Jieun fejét és össze sem jöttem vele. Nem értem ezeket mégis honnan a szöszből szedted. - tette hozzá.

-Ugyan, egész idő alatt együtt voltatok és édelegtetek. Ne engem próbálj már meg beetetni, mert nem fog menni. Nagyon jól tudom hogy néz ki az amikor valaki bejön a másiknak. - vitatkoztam.

-Mondjuk úgy, mint ahogy Hyunjinra nézel? - emelte meg egyik szemöldökét, sokat sejtő arckifejezéssel. -Figyelj, én megértem hogy.. - de mondatát nem tudta befejezni, mert feldühödve közbevágtam.

-Ne próbálj meg gúnyolódni velem, mert baromira nem vagyok vicces kedvemben. - morogtam, bár valós állítást tett, csak akkor ezzel én még nem voltam tisztában. -Tudod eredetileg neked is igen nagy támogatód voltam, de ez a barát szerelmét elrabló hozzáállás gerinctelen. - mondtam.

-Oké Jeongin, elég lesz. - utasított rendre. -Még egyszer mondom, hogy nem raboltam el semmiféle szerelmet és nem jöttem össze senkivel. Nem érdekel Jieun, hát miért olyan nehéz ezt felfogni? - vált ingerülttebbé immár ő is. 

-Legalább ne hazudnál az arcomba. Le se lehetett mosni a vigyort a képedről a két hét alatt. - idéztem vissza.

-És ki a fene mondta, hogy ennek ő az oka? - kérdezte.

-Nem kell kimondani, anélkül is tudjuk. Folyton együtt voltatok, nevettetek és élveztétek az együtt töltött időt. Ennél több nem is kell. - informáltam.

-Ég.. Mivel érdemeltem ezt ki? - kémlelt felfelé. -Francért nem lehet elhinni azt, hogy soha egy pillanatig nem gondoltam Jieunre úgy? Ezt pedig elmondtam Hyunjinnek is. Nem értem ezek után miért küld rám téged, hogy kioktass, milyen is egy jó barátság. Ráadásul azt sem értem, miért épp nekem okoskodsz, mikor egyértelmű, hogy Hyunjinnek szüksége lenne rád és a jelenlétedre, miután ilyen kellemetlen helyzetbe hozta magát és egyúttal az egész csapatot. Arról pedig, hogy Jieun nem belé szerelmes nem tehetek. Arról pedig, hogy épp én kerültem ilyen szituációkba Jieunnel és nem ő nem tehetek. Ő mondott le önként a szerepről, pedig tudta, hogy Jieun kit fog játszani és mi lesz a szerepe. Ezek után ez nem az én felelősségem. - szögezte le, mire ismét lángok csaptak fel szememben.

-Bassza meg, hát pont te vagy az oka, hogy nem ő játssza a főszerepet, mert nem akart ellened kiállni, mivel tudja mennyire szerettél volna már kapni egy főszerepet és mennyit készültél. És akkor most jössz itt nekem a dumáddal? Megáll az eszem. Egyszer legyen veled figyelmes az ember. - forrongtam.

-Ő döntött így, senki nem kényszerítette és kérni se kértem soha. - felelte ingerülten Minho.

-Pont ez a lényeg, hogy önzetlenül döntött így, mert gondolt rád, te pedig le se szarva az érzéseit édelegtél előtte a lánnyal, aki tetszik neki. Nem szégyenled magad? - nyomtam tovább, bár igen, belátom, hogy így visszahallva.. baromira sok sebből véreztek szavaim, de egyszerűen akkor nem tudtam tisztán gondolkodni.

-A jó ég áldjon meg, meleg vagyok, érted?! Nem lehetne végre befejezni az "eloptad a szerelmét" témát? Csak mert baromira egy szó se igaz belőle. Sose érdekelt és sose fog. - nyögte ki.

-He?! - döbbentem le.

-Jól hallottad. Meleg vagyok, a fiúkat szeretem. - magyarázta.

-Ne próbálj már lyukat beszélni a hasamba.. - hitetlenkedtem, mire csak sóhajtva megforgatta szemeit.

-Miért ilyen nehéz a mai gyerekekkel.. - sóhajtott ismét. 

-Milyen mai gyerekekkel? Csak három évvel vagy idősebb. Te csak ne nézz le engem és ne szórakozz. Unom hogy teszed az ártatlant és hazud meséket találsz ki, csak hogy kihúzd magad a felelősség alól. Ha Hyunjin esetleg depresszióba esik az a te hibád is. - közöltem. Tudom.. Már tudom.. Ez eléggé ilyen érzelmi.. nem is zsarolás, de valami hasonló. Nem kellett volna, tisztában vagyok vele. Hogy is mondjam.. A vitánk végül addig fajult, hogy megütöttük egymást. Semmi komoly bunyóra nem kell gondolni, csupán néhány zúzódás, de annyira éppen elég volt, hogy mindent megváltoztasson. Fél órával a szóváltásunk után Jisung üzenete tűnt fel a chat ablakban, ami mindenkit lesokkolt.

Quokka: Srácok! Lee Know Hyung-ot elütötte egy autó hazafelé menet. Éppen most szállítják a kórházba. Súlyos az állapota. Még nem tudják megmondani túléli-e.

Ekkor tudtam, hogy.. elcsesztem. Miért? Mert Leeknow sohasem gyalog járt haza, hanem motorral, azonban a mai nap más volt, mert a kis csetepaténk után az iskolagondnok kivezetett minket, és végül Minho nem tudott visszamenni a járművéért, így gyalog kellett elindulnia. Vagyis ha én és a balhénk nincs, akkor..